A Hangya és a Darázs

Már az első Hangya-filmben is a sztori emberközelibb oldala volt igazán szerethető, és bár érezhetően igyekeztek ezúttal mindenből egy kicsit többet/nagyobbat adni, azért a folytatásból nem lett világmegmentős/városrombolós gigamozi. A történetben most előkerül Hope Van Dyne édesanyja, Janet is, akit a szubatomi létből kellene visszahozni harminc év után, de hősünknek, Scott Langnek ezt úgy kéne abszolválnia, hogy közben rendőrségi házi őrizetben van, a nyakában liheg egy félelmetes szellemalak és a rendőrök mellett egy csapatnyi gengszter is szeretné őt nyakon csípni. 
 
Érződik, hogy a forgatókönyvbe Paul Rudd is alaposan belepiszkálgatott, ugyanis a jellegzetes humora rendszeresen visszaköszön a cselekményben, ami a sok veszélyhelyzet ellenére túl sok feszültséget nem kínál, lévén az ellenfelek egytől egyig inkább paródiába hajló figurák, mint komolyan vehető alakok. Peyton Reed ezúttal is hihetetlenül kreatívan játszik a méretváltoztatásból adódó lehetőségekkel az akciójelenetekben, és bár az első rész játékvasutas nagyjelenetét nem sikerül felülmúlnia, azért az autós üldözésnek és az utána következő kompos szcénának ott lesz a helye az év legjobb akciójelenetei között. Könnyed kis mókázás ez a Marveltől, bemelegítés a nagy kaland előtt.