Alfie

Korrigálok, eredetileg Michael Caine-re öntötték, de az még 1966-ban történt, a többnyire remake-ekre szakosodott Charles Shyer pedig áthelyezte a történetet Londonból New Yorkba. Itt él a mi Alfie-nk, aki azért is a mienk, mert a kamerába beszélve, szavait hozzánk intézve személyesen vezet minket végig mindennapjain. És ezek a mindennapok a nőkről szólnak. Szőkékről, barnákról, szegényekről és gazdagokról.
 
Alfie limuzinsofőr Manhattanben, ahol a legszebb lányok laknak a világon, és semmi más nem érdekli, csak az, hogy mit vesz fel reggel és kivel fekszik le este. Nem csoda, hogy az elkötelezettségnek még a gondolatától is irtózik, de nem lehet annyi nőt csak úgy büntetlenül otthagyni. Hiába, ez a karma! Enyhén nárcisztikus, erősen felszínes, de végtelenül lefegyverző hősünknek is bűnhődnie kell, és kiderül, hogy a nők is tudnak nemet mondani - ellentétben a közhiedelemmel. Vagyis fejlődéstörténettel állunk szemben, és tudjuk, hogy ilyenkor a büntetés inkább megszívlelendő lecke. Alfie-t tehát nem kell félteni, ami jó, mert az első pillanattól kedveljük, de rossz is, mert így a történet nem mindig éri el a megfelelő mélységeket. 
 
Nincs tehát igazi dráma, csak rossz napok és túlélhető csalódások, ami annak is köszönhető, hogy a számos észbontó színésznő közül senki sem kap igazi szerepet, pedig olyanok vannak köztük, mint a mindig bájos Marisa Tomei, a mindig remek Susan Sarandon és a szupermodell külsejű Sienna Miller. Így aztán a film pont olyanra sikerült, mint maga Alfie: egészében véve sekélyes, de kedves és szórakoztató.