Lost Highway - Útvesztőben

 De mint tudjuk, a pusztítás is egy teremtő aktus, a lényeg mindig csak a hozzáállás. Vannak ellenzői, akik szerint egy fölöslegesen brutális katyvasz az egész, vannak hívei, akik feltétel nélkül rajonganak érte, és vannak, akik még nem látták, a három táborban csupán csak annyi a közös, hogy egyikük sem érti, miről is van szó, mert Lynch mozija annak ellenére, hogy formailag tökéletesen komponált, az értelmezhetőség kritériumának makacsul ellenáll. És így egy elképesztően zavaró filmélménnyel szembesül a mindenkori megtekintő. Nincs rá kulcs, nincs segítség, egyedül vagyunk hagyva ezzel a sok zavaró momentummal, amik képtelenek rendszerbe állni a fejünkben, holott a vásznon egyértelműen azt a hatást keltik, hogy strukturálisan tökéletesre vannak csiszolva.
 
A sztoriról csak ömlesztve érdemes szólni pár szót, mivel a tér-idő konvenciókat gondolkodás nélkül fejeli le, bármiféle cselekménysorrend felállítása fatális hiba lenne. Találkozunk egy házaspárral, ahol a betegesen féltékeny férjet lecsukják felesége meggyilkolásának vádjával, azonban a cellában már egy tök másik férfi ébred föl, akinek fogalma sincs, hogy hogyan került oda, csak csendben jegyezzük meg, hogy színészcsere nem volt, csak identitáscsere. Új főhősünk is kétes kapcsolatba bonyolódik egy dögös nősténnyel, aki amúgy a helyi drogbáró nőcskéje, és akit persze szintén ugyanaz a színésznő játszik, mint a feldarabolt asszonykát. Aztán még többször oda-vissza cserélődnek a szerepek, a köztes szakaszokban pedig hallucinációk, rémképek, vér és erőszak váltogatják egymást minden mennyiségben. 
 
Pofátlan szkepticizmusa a nézőt is megrengeti, senki sem az, akinek látszik, és mivel az identitászavar belülről bomlik ki, mi is sűrűn ráparázunk a történtekre. Igazi velőtrázó pszichoaktív dráma, vagy ha jobban tetszik a szürreális lelki-thrillerek új generációja. Imádnivaló, de csak saját felelősségre nézhető.