München

Spielberg nem arról híres, hogy igaz történeteket visz vászonra, érthető hát, hogy nagy várakozás előzte meg a Schindler listája utáni első valós alapú történelmi filmje, a München bemutatását. Az 1972-es olimpiai terrormerénylet megtorlását elbeszélő, halmozottan kényes kérdéseket feszegető akcióthriller katonásan áll be az iparosfilmek sorába, a Schindleréhez fogható személyesség azonban sajnos hiányzik belőle. A rendezőnek és csapatának olyan sok véleményt és elvárást kellett figyelembe vennie a film készítésekor, hogy az izgalmas akciószekvenciák közé kis politikai-történelmi gyorstalpalókat volt kénytelen beékelni. A forgatókönyv alapjául szolgáló Megtorlás című könyv (melyből Gideon pallosa címmel már készült film) kiváló alapanyag ugyan, de a közönség érzelmi bevonása és a téma aktualitása megkívánja, hogy alaposan kiszínezzék.

A tizenegy palesztin „terroristakoordinátor” felkutatásával és kivégzésével megbízott Avner Kaufman (Eric Bana) egy ötfős csapat élén teljesíti küldetését Nyugat-Európában, és a cselekmény előrehaladtával bőven adódik alkalma arra, hogy megismerje a bosszú keserű oldalát. A hazaszeretetből gyilkoló hőst nemcsak az állandó veszély kergeti lassan őrületbe, de időnkénti lelkifurdalása is, meg persze a családjától való távolság. Janusz Kaminski operatőr korabeli filmeket idéző képi megoldásai és Spielberg rutinos cselekménybonyolítása a Münchent az első percétől az utolsóig izgalmassá teszi, és igaz ugyan, hogy a film nem foglal állást egyik oldal mellett sem, mégis örökre a néző fejébe vési, hogy a vérpatron nem válik vízzé.