Sekély sírhant

 A Sekély sírhant ereje mélyironikus, sötét világlátásában és pimaszul polgárpukkasztó, abszurd nyelvezetében rejlik, amivel Boyle később csúcsra emeli a kultmozivá nőtt Trainspottingot is. Bár egy abszolút minimalista, low-budet filmről van szó, feszültség témában is jobban domborít, mint nagyköltségvetésű, digitális trükkökkel tuningolt fajtársai.
 
John Hodge, aki kezdetben, mint állandó forgatókönyvíró-társ állt Boyle mellett, végtelenül egyszerű, de pompásan épített sztorit prezentált; három fiatal szabvány-juppi lakótársat keres közös, tágas albérletükbe. Lelkesen szórják ki, és alázzák meg a jelentkezőket, míg végül kiválasztják Hugot, aki már az első éjszakán szerencsésen túllövi magát, ágya alatt pedig ropogós UK fontokkal teli bőröndöt hagy. Alex, David és Juliet mindenféle fölösleges hezit nélkül rácsapnak a rengeteg pénzre, és sorshúzással döntenek arról, hogy ki trancsírozza azonosíthatatlanra a holttestet. Míg Alex és Juliet agy nélküli költekezésbe kezd, addig David a padlásra vonul pszichopata, darabolós gyilkost játszani. A pénz persze nem gazdátlan, és nagydarab tulajai hamar a felelőtlen bitorlókra lelnek, akik szépen lassan belebolondulnak a birtoklási vágyba... 
 
Nemcsak brit életvezetési stílusból kapunk jó leckét, de a barátság eltérő értelmezései, és a pénz lélekre gyakorolt hatásmechanizmusai is a Sekély sírhant mondandójába ágyazódtak, cinikus és abszurd modora pedig igazi ínyenc élvezeti cikket kreált a pszicho-tanmeséből. 
 
Boyle ezekben az időben még a vizuális underground valódi császárának számított, Ewan McGregor pedig még nem állt a felkelők oldalára Obi-Wan Kenobiként, tehát a jóleső és abszolút kommerszmentes moziélmény is garantált.