A játékos

Robert Altman

Tim Robbins végig a szokásos maximumot nyújtja, de e ritka filmben mindenki profi módon teszi oda tehetségét a képernyőre, még a jó és öreg Patrick is, ami - félreértés ne essék, - Altmant dicséri. Tartalomhoz a forma, nézzük! A hatalomvágytól megszállott Griffin Mill (Tim Robbins) az egyik hollywoodi stúdió nagyhatalmú igazgatóhelyettes-producere: életről-halálról, vagyis a benyújtott tartalmi kivonatok alapján filmek sorsáról dönt. Egy nap fenyegető üzenetet talál a postájában, majd a fenyegetés faxon és telefonon is megismétlődik. Griffin utána akar járni a dolognak, biztosra veszi, hogy egy mellőzött forgatókönyvíró a bűnös,... de erről, itt ennyit! Nem valami nagy durranás elsőre, mégis megmozgatja a fantáziát, akkor is, ha jelen esetünkben a forma fog dominálni.

Sohasem felejtem el a beteg arcú rendőrt, aki a való életben Julia Roberts férje (és talán country-énekes is!), és azt mondja sokat, „ván ofász”, de kiráz a hideg, ha Richard E. Grant jelenetére gondolok, amikor éppen az anti-hollywood-i filmet álmodja vászonra. Grantről most nem zengek ódákat, de aki ismeri - sajna, csak kevesen - az csak annyit tud mondani, ááááááááá! A film kezdő képsora talán a mozitörténet leghosszabb vágás nélküli jelenetével ajándékozza meg a nézőt, ezen kívül Robert Altman 1992-ben elnyerte a cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját, Tim Robbins pedig a férfi főszereplőjét, tehát mindenféleképpen kötelező darab!