Mansfeld

Szilágyi Andor, A Rózsa énekei rendezője is - a zsidóüldözések után előrelépve a történelemben - ‘56-os, pontosabban ‘58-as (igaz) történettel jelentkezik. Filmje azért fontos, mert a történelemnek erről a szakaszáról az iskolákban még mindig nem tudunk meg eleget - arról is inkább csak legendákat hallani, hogy néhány fiatalt „ellenforradalmi” tevékenysége miatt jóval később, nagykorúvá válásukat kivárva végeztek ki.
 
Habár ezzel kapcsolatban Szilágyi eloszlat néhány homályt, azért folytatja a legendaképzést is (főhőse, a letartóztatásakor 17 éves Mansfeld Péter sorozatos köztörvényes bűneit nem domborítja ki annyira). Ám később nagyon helyesen politikai helyett erkölcsi kérdést kreál a történtekből: megmutatja, hogy Mansfeld tette nem elvek és politikai nézetek, hanem hűség, barátság és önfeláldozás próbája, és a fiút nem azért kell tisztelnünk, mert ‘56 után két évvel megint forradalmat akart csinálni, hanem mert magára vállalta mások bűnét is - megmentve ezzel őket a haláltól. 
 
A film legnagyobb erőssége a színészek teljesítménye. A Tibor vagyok, de hódítani akarok! után Fancsikai Péter szokatlan választásnak tűnhet, de a fiatal színész második főszerepében csaknem hibátlanul játszik: felesleges malaszt és forradalmi pátosz nélkül, természetesen. Az idősebb társ, Blaski szerepében pedig Pindroch Csaba is egészen újat mutat.