Szégyen

A produkció egyszerre vall a mindent leigázó emberi természetről, faji diszkriminációról és férfi női viszonyokról. 
 
„A Szégyen pedig Mundruczó Kornél legjobb rendezése a Szorokin-adaptáció óta: a Jég (ami még színtiszta magyar produkció volt) tudott ennyire belehasítani a színházba, mint ez a Szégyen tudna, ha elegen láthatnák itthon is, abban a közegben, amelyből vétetett… De már a színházon kívüli világon jár az eszünk; Mundruczónak – külföldön is – sikerült elérnie, hogy körülnézzünk, nem annyira kívül, mint inkább belül. Kérdések tolulnak, és nemcsak a "mit tennék én a helyében", hanem az, hogy vajon mindig elég körültekintőek-e az úgynevezett egészséges első reflexek, és vajon nem a belegondolás elől menekülünk-e általuk. Szóljon, aki tud ennél aktuálisabb házi feladatot itt és most.” (Csáki Judit) 
 
A Szégyen főhőse egy, a messzi Dél-Afrikában, a poszt-apartheid időszakában Cape Townban romantikus irodalmat tanító professzor, David Lurie, akit Zsótér Sándor alakít a színpadon. A regény szétfeszíti a helyi társadalmi erővonalak alkotta kereteket és éles pontossággal mutat rá saját európaiságunk legnagyobb kérdéseire. Azokra a közös félelmekre és problémákra, amelyek egy nyilvánvalóan nagy átrendeződés előtt álló kontinensen mindannyiunkat foglalkoztatnak. David figurájában egy fehér afrikait ismerünk meg, a mindig is kiváltságokkal és előjogokkal rendelkező sznob entellektüel alakját, aki az új társadalmi berendezkedésben elveszíti minden viszonyítási pontját. 
 
A rendező, Mundruczó szerint a regény nem drámai alapanyag, különösen azért sem, mert Coetzee számára inkább egzisztencialista filozófus, mint kizárólag történetmondó. Az irodalom számára nem működik a színpadon, ezért a regény által kiváltott hatást szerették volna színházban megfogalmazni. Coetzeével kezdték a munkát, de amikor egyre többet hagytak el a regényből és kezdték követni a darabbeli kontinuitást, egyre inkább kezdett működni a színpadi változat – foglalta össze a munkafolyamatot.