Barbelo, avagy kutyákról és gyerekekről

„Semmim sem hiányzik. Semmim se hibádzik. A halál mégis közömbös. Nem olyan szörnyű. És nem fáj olyan nagyon. Akkor, amikor megtörténik. Csak a gyerekem, ő hiányzik borzasztóan.” Milena egy kis kőfalon ül. Sírva cigarettázik. A fal egyik felén a halál, ahova tartott, de valamiért nem oda került; másik oldalán az élet, amit elutasított. A házak és a park, ahova az emberek a kutyáikkal és a gyerekeikkel járnak. Mind keresnek valamit. Valami kapaszkodót. A minduntalan elvetélő mostohaanya saját gyereket akar. A négy gyermekét a háborúban elveszítő asszony kutyáit hiszi fiainak. A besúgó rendőr anyja szintén kilépett az életből. Nem érdekli senki, aztán egyszer csak ő sem senkit. Van-e esélye az otthagyott kisfiúnak megszeretni az életet és bárminemű normális emberi kapcsolatot kialakítani? Találhat-e megnyugvást a háborgó lélek az öngyilkosság után.